Kutya és a hóember

A kert közepén állt a büszke hóember hosszú orrával, öreg kalapjával és a nyaka köré tekert sáljával. Nagyon boldog volt és elégedett ebben a hideg, havas időben. A hóember megborzongott örömében, ahányszor csak a jeges szél fuvallata megérintette, mert ez mindig újult erővel töltötte meg. Csak egy dolog nyugtalanította. -Ez az izzóképű csak bámul rám onnan fentről és valahányszor csak meglátom elfog a rettegés. Szerencsére már lenyugodott, látta milyen nagy itt a hideg és hazament. Jobb ez így nekem. [...] -Mert megnőttem. Nagy kutya lett belőlem és már nem akarnak játszani velem, bár még mindig szeretnek. De ne gondold, hogy búslakodom emiatt! Itt a házamban elégedett és boldog vagyok. Csak a hideget nem szeretem, de azt ugyan ki szereti? -Hát nekem ugyan jólesik, de folytasd tovább a történetet! -Már nincs sok mesélnivalóm. Amint már mondtam neked, nagyon helyes kiskutya voltam, de amikor megnőttem, úgy gondolták, jobb lesz nekem idekinn a kutyaólban. Ráadásul... -Igen? Folytasd, kérlek! -Egyszer, amikor a kisgyerekekkel játszottam, véletlenül megharaptam az egyiket. Kérlek, ne gondolj rosszat rólam, egyáltalán nem akartam! Ezek után a kertészhez kerültem, ő felügyelt rám. -Milyen szomorú! - szólt a hóember és egy könnycsepp gördült le az arcán. [...] - Tarts ki! Bátorság! - bíztatta a kutya. -Nézz csak meg engem! Azelőtt a gazda elkényeztetett kedvence voltam, most meg itt állok megkötve. Csak várhatom mikor jön már végre a kertész, hogy egy kis csontot dobjon nekem, de mégsem panaszkodom. [...] Lassacskán véget ért a tél és az utolsó hókupacok is elolvadtak. A tavasz beköszöntével újra kizöldült a kert és a kutya továbbra is szorgosan tette a dolgát: ugatott. Minden annyira hirtelen és gyorsan történt. Sem a kertben, sem a házban nem emlékeztek már az egykori kövér hóemberre. De a kutya örökre szívébe zárta!